Boldog család
A gyerek azt hiszi, ő választja ki a kedvenc zenéjét, a stílusát, az influenszereit és azt is, hogy milyen ember szeretne lenni. De mi történik az identitásával, ha a vágyait nemcsak a környezete, hanem egy globális mintakészlet formálja, amelyben a világ leggazdagabb, legsikeresebb és legvonzóbb emberei válnak a mércévé?
Az online világban az énképünk olyan akár egy délibáb. Minél közelebb próbálunk kerülni ahhoz, amilyennek látni szeretnénk magunkat, annál messzebbre kerülhetünk attól, akik valójában vagyunk. Naponta több száz arc, test, életstílus és sikertörténet mellett görgetünk el, és mindegyik kínál valamilyen elképzelést arról, milyennek kellene lennünk. Gondoljunk csak bele, egy önmagát kereső tini helyzetébe! Millió lehetőség áll előtte, az algoritmusok pedig naponta újabb és újabb lehetséges jövőképeket kínálnak neki. Ebben a végtelennek tűnő választékban kellene megtalálnia a saját hangját, miközben a digitális tér nem egyszerűen megmutatja neki a világot, hanem egy gondosan válogatott, személyre szabott változatát tárja elé.
René Girard, filozófus és antropológus megalkotott egy elméletet, ami segít jobban megérteni az emberi vágy és a választások kapcsolatát. A vágyaink nem egyszerűen belülről fakadnak, hanem mimetikusak, azaz utánzó jellegűek. Nem azért vágyunk valamire, mert az önmagában értékes számunkra, hanem azért, mert valaki más (egy modell, példakép) is vágyik rá vagy birtokolja azt. Egy olyan belső fantáziára épül ez, ami azt sugallja
Légy olyan, mint én, és akkor birtokolhatod azt, amim van, vagy az lehetsz, aki én vagyok.
Ez rögtön elvezet az önazonosság kérdéséhez, mert ha a vágyainkon keresztül próbálunk valakivé válni, akkor hol húzódik a határ az inspiráció és az önmagunkról való lemondás között?
A Labubu trend az egyik legjobb példa erre. Alapvetően kevés ember akar egy morcos szőrös babát, de ha ez a baba a kedvenc influenszereim, sztárjaim birtokában van, az azt a hamis illúziót kelti, hogy én is ehhez a csoporthoz tartozhatok, ha megveszem a Labubut.
Ami pedig még inkább árnyalja és tulajdonképpen súlyosbítja a mimetikus vágyelméletet, hogy a digitalizáció korában teljesen megváltoztak a referenciaszemélyek, akik a modellünkké válhatnak. Az emberek amióta világ a világ, összehasonlították magukat a környezetükben élőkkel, mert evolúciós szinten ez jelentette a biztonságot. Ha azt látom, hogy vagyok olyan erős, okos és ügyes, mint a körülöttem lévők, az a túlélésem záloga. Viszont míg néhány évtizeddel ezelőtt ezt a referenciacsoportot maximum 100-150 ember alkotta, a közvetlen környezetünkben, falunkban élők, addig ma már egy átlagos kedden a világ legsikeresebb és leggazdagabb embereinek hétköznapjaiba tekinthetünk be egy-egy videó során. A testemet szupermodellekhez, az anyagi helyzetemet milliomosokhoz hasonlíthatom, és ez mérhetetlen károkat okozhat. Azt érezzük, hogy az életforma, amelyre vágyakoznánk, elérhető közelségbe kerül a képernyőnkön keresztül hozzánk, holott az igazság az, hogy a legtöbbünk csillagászati távolságban van ezektől az emberektől.
Az elménk egy műszer, ami az alapján méri fel, hogy kik vagyunk mi valójában, hogy milyen visszajelzéseket kapunk a környezetünktől. De mi történik, ha ez a környezet már nem csupán a családunkból, a barátainkból és az iskolatársainkból áll, hanem influenszerek, algoritmusok és gondosan felépített digitális ideálok sokaságából? Donald Winnicott brit gyermekorvos és pszichoanalitikus hamis én (false self) elmélete segíthet megérteni, mi forog kockán. Winnicott szerint a személyiségfejlődés során kialakulhat egy olyan énünk, amely elsősorban a környezet elvárásaihoz alkalmazkodik, miközben a spontán érzéseink, vágyaink és késztetéseink fokozatosan háttérbe szorulnak.
A digitális világban ez a határ különösen könnyen elmosódhat. Egy kamasz, aki nap mint nap azt látja, milyen külső, életstílus vagy személyiség kap elismerést, idővel megtanulhatja ezekhez igazítani önmagát. Nem feltétlenül tudatos döntésből teszi ezt. Egyszerűen azt tapasztalja, hogy bizonyos viselkedésekért figyelem és elfogadás jár, mások pedig láthatatlanok maradnak. Így lassan nemcsak azt tanulhatja meg, hogyan mutassa meg magát a világnak, hanem azt is, hogy melyik oldalát érdemes egyáltalán megmutatnia. Így történhet meg az, hogy ma már minden tinilány matchát iszik és pilatesre jár, miközben sokan közülük ki nem állhatják ezeket, és lehet, hogy szívesebben boxolnának vagy meginnának egy üdítőt, de a social média ezt sajnos nem jutalmazza.
Ha a hamis énünk és az igazi énünk közötti szakadék túl méllyé válik, vagyis lassan köszönőviszonyban sincs, hogy kinek szeretnénk mutatni magunkat és milyenek vagyunk, akkor észrevétlenül megérkezünk a szorongás és depresszió küszöbére.
Érdemes azonban hozzátenni, hogy nem minden trendkövetés önfeladás, és nem minden szorongás vezethető vissza az online térre. A serdülőkor természetes része a kísérletezés, az utánzás és a különböző szerepek kipróbálása. A kérdés az, hogy ezek a próbálkozások közelebb visznek-e önmagunkhoz, vagy egyre inkább eltávolítanak tőle. Hiszen az identitás nem attól lesz valódi, hogy mindenben különbözünk másoktól, hanem attól, hogy képesek vagyunk a saját tapasztalataink alapján eldönteni, mit szeretnénk megtartani abból, amit a világ kínál.
Talán nem az a megoldás, hogy megpróbáljuk teljesen kizárni a külső hatásokat. Ez lehetetlen is lenne. Sokkal inkább arra van szükség, hogy megtanuljunk egy lépést hátralépni, és megkérdőjelezni azt, amit elsőre természetes vágynak érzünk. Miért szeretném ezt a ruhát? Miért vágyom erre az életformára? Tényleg örömet okoz nekem ez a tevékenység, vagy inkább az tetszik, amilyennek azokat látom, akik csinálják? És vajon akkor is választanám ezt, ha senki nem látná, senki nem dicsérné meg, és nem kapnék érte egyetlen kedvelést sem?
Ezek egyszerű kérdéseknek tűnnek, mégis segíthetnek különbséget tenni a külső elvárások és a belső igények között. Ehhez azonban időre és olyan tapasztalatokra is szükség van, amelyek nem a nyilvánosságnak szólnak. Amikor valamit nem azért csinálunk, hogy megmutassuk, hanem egyszerűen azért, mert jólesik. Amikor nem kell minden élményt lefényképezni, minden eredményt megosztani, és nem kell minden választásunkkal valamilyen identitást bizonyítanunk.
A szülőknek ebben fontos szerepük lehet. Nem azzal segítik leginkább a gyereküket, ha minden trendtől megpróbálják távol tartani, vagy megmondják neki, mi az igazi és mi a hamis. Sokkal többet ér, ha kíváncsiak maradnak arra, mi vonzza őt ezekben a mintákban. Ha nem nevetik ki az új érdeklődését, de nem is tekintik automatikusan saját, átgondolt választásának. Ha teret adnak annak, hogy a gyerek kipróbáljon valamit, majd később azt mondja: mégsem az én világom.
Mert az önazonosság nem egy elrejtett, változatlan mag, amelyet egyszer csak megtalálunk magunkban. Folyamatosan alakul, a kapcsolataink, a tapasztalataink és a döntéseink során. A szabadság nem azt jelenti, hogy senki nem befolyásol bennünket, hanem azt, hogy a hatások között is képesek vagyunk saját döntéseket hozni.
És talán éppen ez a legnagyobb kihívás az algoritmusok korában. Nem az, hogy megtaláljuk a tökéletes stílust, a hozzánk illő közösséget vagy a követendő példaképet, hanem hogy elviseljük a bizonytalanságot, amíg még nem tudjuk, kik vagyunk. Hogy ne akarjunk mindenáron kész választ kapni önmagunkra egy olyan világtól, amelynek az az érdeke, hogy minél tovább keressünk.
Mert lehet, hogy az algoritmus megmutathatja, mi minden válhatna belőlünk. De azt, hogy ezek közül melyik élet a miénk, nem döntheti el helyettünk.
81 cikk
pszichológus

Pszichológus, művészetterapeuta, feleség – de legfőképp egy nő, aki kíváncsi az életre. Írásaiban szüntelen keresi az embert és a mélységet, hogy a saját szűrőjén keresztül mutassa meg mindannyiunk közös történetét. Írásaiban egy-egy gondolatot szeretne átadni, amit aztán bárki zsebre rakhat, és elvihet magával az életnek nevezett úton.
Hasznos volt?