A büntető motiválás – egy régi, de működésképtelen módszer

Ha egy gyerek valami helytelen dolgot csinált, például nem írt házi feladatot, feltételezhető módon már az iskolában megfeddték – házi feladat hiány, szidás, egyéb, a tanár vérmérsékletétől függően változó súlyosságú büntetés. Én személy szerint a következőképpen képzelem a büntetési folyamatot:

1. Egy jót a rossztól megkülönböztetni képes gyermek már akkor rosszul érzi magát, amikor rájön, nem írt leckét. 
2. Ezután, ezt bevallva, nyilván a tanártól visszajelzést kap (rosszallás, kis jegy stb.)
3. Hazaérkezéskor a Kréta vagy a tanár jóvoltából a szülők már tájékozottak, nyilván szóvá teszik gyereküknek, aki immár harmadjára érzi rosszul magát.
4. Ezt követi a szobafogság vagy telefonelkobzás stb. Negyedik büntetés.

Vajon ennek a folyamatnak a végére a gyerek összeköti-e büntetést a “bűnnel”, amit elkövetett? Mi többször is negatív visszajelzést adtunk, hiszen az a célunk, hogy valamiben változzon, de vajon ő motiválva érzi-e magát ezek után?

Szóval működik-e a büntető-motiválás? 

Van-e olyan, hogy valakit megbüntetünk, és ő motivációt fog érezni arra, hogy változzon? Vajon működik-e az, hogy leszidom, rossz jegyet adok, megfenyegetem a negatív jövővel, elveszek tőle valami fontosat…? Vajon működött-e valaha is? Ha jó munkát végzünk mi szülők, akkor egy gyerek szép lassan megérti, mi a kötelessége, mi az ő feladata, és azt is megtanulja, hogy nem jó érzés, ha a feladatait nem végzi el. Ez a belső rossz érzés, belső hang, belső kontrol diktálja a gyereknek, hogy javítsa a hibát (vagy legalábbis kellene, hogy diktálja).

Ebben a belső gondolkodási folyamatban az a mondat születhet meg benne: „Rosszat tettem, nem csináltam meg valamit, pedig kellett volna.” És ekkor érkezik például a tanár: „Rosszat tettél, nem csináltál meg valamit, pedig kellett volna.” „Kapsz egy házi feladat hiányt!” Szóval számomra leginkább az a kérdés, hogy őszintén hihetjük-e, hogy ha a gyermekben megszületett a rossz érzés és a motiváció a hiba javítására, akkor hasznos megerősíttetni ezt a rossz érzést még a tanárral vagy a szülővel is? Vagy, ha nem született meg a belső motiváció, mivel a szocializációs folyamat nem úgy alakult, akkor megszülethet-e a tanár vagy a szülő felhívására, büntetésére?

Szidás helyett?

Ezek természetesen költői kérdések, ugyanis szerintem biztosan nem. Sokkal inkább frusztrációt okozó mondatok ezek, amelyek életkortól és temperamentumtól függően akár nagyon kontraproduktívak is lehetnek. Lehet, hogy a gyerek sokkal inkább akarja majd éppen az ellenkezőjét tenni annak, amit mi kértünk tőle, mivel az énkeresés fázisában különösen idegesítő, ha a benne megszületett tenni vágyást kívülről is parancsba adjuk. Hogy egy egyszerű példával éljek, ha rászólunk, hogy menjen el fogat mosni, amikor már elindult oda, lehet, hogy csak azért sem mossa meg a fogát.

De én szeretnék még óvatosan továbbmenni ebben a gondolatmenetben. Mi történik akkor, amikor egy gyerek elhatározza, hogy kijavítja azt a hibát, amit vétett, és kívülről erre felszólítást kap vagy büntetést is akár? Szerintem még, ha érezte is a késztetést a helyes viselkedésre, több ilyen eset után szép lassan elengedi és megtanulja, hogy majd kívülről megmondják, megbüntetik, felszólítják, irányt mutatnak. Vagyis leszokik arról, hogy maga döntsön, maga cselekedjen, felnőjön, felelősséget vállaljon azért, amit tesz. Leszokik arról, hogy egészséges felnőtté váljon, aki tudja, mi a jó és mi a rossz. És ez végső soron az önbecsülését is alaposan megnyirbálja.

De akkor mit tegyünk helyette? Én a „Láttam a kettest matematikából!” helyett inkább a „Mi történt?”, „Mi okozott nehézséget?”, „Tudok-e valamiben segíteni?” kérdéseket tenném fel. Abból a feltételezésből indulok ki, hogy a rosszat jóra javítani magától is akarja. Fontosabb, hogy tudja-e, segítségre szorul-e, vagy hogyan támogassuk, hogy az adott helyzet ritká(bba)n forduljon elő. Így partnerekké válunk és nem ellenségekké. Ami végül is minden szülő szándéka, azt hiszem.