cikk

Boldog család

„Az apaság a legnagyobb projekt az életemben” - Lengyel Tamás apaságról mesélt

Az ismert színész az apaságról készített humoros monodrámát.

„Az apaság a legnagyobb projekt az életemben” - Lengyel Tamás apaságról mesélt

Népszerű színész, akinek számos kiváló színházi és filmes szerep fűződik a nevéhez. Távol áll tőle az öncélú magamutogatás, nem szokott kitárulkozni, igyekszik óvni a magánéletét. Azt sem verte nagydobra, hogy apa lett, viszont alkotóként nem tudott elmenni a téma mellett, így született meg a Kitolás című apanevelő előadás. Ennek kapcsán beszélgettünk a kétgyermekes, Jászai-díjas színésszel.

Milyen apa vagy?

Húúú, erről a feleségemet kellene megkérdezni, aki nyilván azt mondaná, hogy szétszórt, dekoncentrált, időhiánnyal küzdő. Két hónapja született meg a kisebbik fiam, akkor három hetet otthon voltam. Amikor a nagyobbik született, pont COVID volt, így otthon tudtam lenni. Próbálom mindig a gyerekeket előnyben részesíteni, de elismerem, hogy nagyon sok minden fut párhuzamosan az életemben, ettől néha egy kicsit figyelemzavaros apa vagyok.

Készültél az apaságra?

Mindig úgy képzeltem el az életemet, hogy lesz családom. Így egyértelmű volt számomra az is, hogy lesznek gyerekeim.

A Kitolás című előadás ötlete volt meg előbb, vagy az, hogy apa lettél?

Az ötödik hónapban volt a feleségem, amikor D. Tóth Kriszta elvitt magával az autós interjúra, a születésnapomon. A végén kaptam meg tőle Szily László Kitolás című könyvét, amit nagyon szórakoztatónak találtam, és úgy éreztem, hogy gyakorlatilag színpadért kiált. Mintha egy félig előkészített stand up lenne. Amivel természetesen kell még dolgozni, de ha az ember hozzáteszi a személyes történeteit, akkor egy menő egyszemélyes előadást lehet csinálni. A fiam született meg előbb, és csak utána lett kész az előadás.

Ez az első önálló ested, ami ráadásul kicsit személyes is. Hogy fogadták a nézők, és milyen neked teljesen egyedül állni a színpadon?

Nagyon szeretik, folyamatos a teltház, és szinte minden előadáson vannak kismamák. De sokan jönnek, akik a szórakozás mellett vágynak arra is, hogy nosztalgikusan visszaemlékezzenek erre az időszakra. Nekem pedig érzésem szerint egyre nagyobb rutinom van abban, hogyan kell az energiámat beosztani, miképp él meg egy ilyen produkció a színpadon. Ahogy haladok előre az időben, úgy érzem, hogy egyre nagyobb sikerem van vele. Személyes az egész, és a helyzet abszurditásaira van kihegyezve. Fontos a téma, ami abból is jól érzékelhető, hogy egyre nagyobb nézőtereket tudunk megtölteni, és egyre több visszajelzés is érkezik előadás után. Írnak is, de sokan személyesen is megkeresnek. Úgy érzem a nevetés minősége is megváltozott, amióta csinálom. Mára az egész előadást végigröhögik, és nekem is nagyon jó élmény játszani. Egyébként azt gondolom, hogy minden színésznek kellene csinálnia egy önálló estet, mert egyszerűen annyi mindenre megtanít. Például megtanít beosztani az energiát, de az is érdekes, hogy ebben az előadásban tanultam meg igazán a kezeimmel bánni. Külön élmény, hogy nincs kit hibáztatnom, mindennek én vagyok az oka, a bukásnak és a sikernek is, és a kollégák sem zavarnak az önmegvalósításban. 20 éve vagyok a pályán, de ilyet még nem csináltam.

Ki volt az alkotótársad az előadás létrejöttében?

Horváth János Antal írt a könyvből egy színpadi adaptációt, aztán elkezdtük próbálni, amihez menet közben jöttek a saját sztorik, ezek szintén belekerültek. Vagyis folyamatosan formálódott, fejlődött a próbák során, és ebből alakult ki a végleges verzió.

Változik menet közben, ahogy te is változol az apasággal?

A sztorik nem változnak, de az előadásmódom igen. Van, amit egyszerűsítek, mert úgy vettem észre, hogy úgy jobban hatnak. A humor jobban működik, ha nincsen túlbonyolítva a szöveg. A hosszabb leíró részeket konkretizáltam, sűrítettem, így tömörebben sikerül megteremteni a kontextust, majd abba belecsempészni a viccet. Illetve, hozzátettem axióma jellegű aranyigazságokat, például: Amikor megpróbálsz elnevezni egy babát, akkor jössz rá hány embert utálsz istenigazából és hány kutyát ismersz név szerint.

Otthon is ennyire szórakoztató vagy?

Inkább ideges. Persze, sokat nevetünk, mondjuk, amikor éppen nem kel a kicsi másfél óránként. Utóbbi esetben inkább kínunkban. Eddig jól aludt, de most úgy tűnik, elérkezett egy fejlődési ugrás, és egyre gyakrabban ébred. Engem mondjuk nem zavarna, mert ettől még nagyon jól tudok aludni, de a feleségem kezdi nehezen viselni, hogy a sírásra én meg sem mozdulok.

Volt, van olyan nevelési praktikátok, ami bevált?

A nagyobbik fiam jól aludt, és nála hamar beállt az egyedül alvás is. Rövid idő után a saját szobájában aludt, elég könnyen elfogadta. Eleinte párszor még felsírt, de aztán abbahagyta. Azt tapasztaltuk, hogy mindent meg lehet vele beszélni. Bevált praktikánk például a visszaszámláló a telefonomon. Amikor még szeretne maradni a játszótéren, akkor megkérem, hogy mondjon egy számot. Szerencsére még csak tízig tudja a számokat, így könnyen vagyok nagyvonalú és engedékeny. Ilyenkor beállítom az órát az általa kért percnyi időre, majd amikor az lejár, akkor megmutatom, hogy letelt. Olyankor szó nélkül leteszi a lapátot, és indulunk. Vagyis ha úgy érzi, hogy ő alakítja a szabályokat, akkor könnyen tudunk egyezséget kötni. De nem mindig ennyire ideális a helyzet, mostanában kezdődött a dackorszak, pillanatok alatt rávágja mindenre, hogy nem akarom, és úgy tűnik, búcsút vettünk a délutáni alvástól.

Van olyan „feladat”, ami kimondottan a tiéd a gyerekekkel kapcsolatban?

Inkább mindent aszerint határozunk meg, hogy melyikünk ér rá jobban. Most, hogy a feleségem otthon van a kicsivel, én viszem Vincét bölcsődébe és hozom el onnan.

Ki a rossz és ki a jó zsaru a családban?

Szerintem én vagyok a rossz zsaru. Abban állapodtunk meg, hogy ha valamelyikünk valamire nemet mond, akkor azt nem kérdőjelezi meg a másik. Utána megbeszélhetjük, vagy később változtathatunk rajta, de ez egy olyan alapelv, amelyhez mindketten tartjuk magunkat.

Volt azzal kapcsolatban elképzelésed, hogy fiút vagy lányt szeretnél?

Nem, nem volt. A másodiknál azt hittem, hogy kislány lesz, és az milyen jó lesz, hogy egy fiú, egy lány, de hamar kiderült, hogy fiú, és rájöttem, hogy ennek semmi jelentősége. Abban reménykedem, hogy nem fogják majd lebontani a házat.

Jó testvérek?

Igen, Vince sokat simogatja az öccsét, bújik hozzá, nagyon szereti, ezt rendszeresen mondja is neki. Nincs féltékenység, legalábbis egyelőre, nem tudom, hogy fog reagálni, amikor majd lenyúlja a kisautóját.

Te jó gyerek voltál?

Én jó. Azt mesélte anyukám, hogy amikor elkezdtem lehúzni a terítőt, rám szólt, hogy ne, és rögtön befejeztem. Na, a nagyobbik fiam nem ilyen, ő rám néz, aztán folytatja, amit elkezdett, és még mosolyog is hozzá. Jobban feszegeti a határait, mint ahogy én tettem.

Változtatott a hozzáállásodon hogy apa lettél?

Talán csak abban, hogy sokat stresszelek a pénzen. Hogy meg tudom-e adni mindig a családomnak azt a komfortot, ami az elvárásaimnak megfelelő, vagy, ahogy gondolom, hogy élnünk kellene. És most már kevesebbet tudok lelkiismeret-furdalás nélkül dolgozni. A munkával töltött idő mennyisége nagyjából ugyanannyi, csak tele lett lelkiismeret-furdalással. Miért nem vagyok otthon? Miért nem a gyerekemmel játszom éppen? Ha otthon vagyok, miért robban szét a fejem az ordítástól? Ilyenek. De egyébként mindig megfontolt csávó voltam, felelősségteljesen viszonyultam azokhoz a dolgokhoz, amiket csináltam. Ebben nem érzem, hogy változtam volna. Talán egy kicsit koncentráltabbá tett. Hiszen mégiscsak az apaság a legnagyobb projekt az életemben.

A színházhoz még talán kicsi Vince, de tévében látott már? Tudja, hogy ismert vagy?

Nemrég eljött velem, a legújabb darabunk díszletét lecsekkolta, de előadáson még nem volt. A múltkor az egyik Mi kis falunk forgatásán face time-on beszéltünk, még rajtam volt a bajusz, akkor jelezte, hogy neki így nem tetszem, így haza se menjek. Volt már hogy legyuriztak, amikor együtt voltunk, vagy közös fotót kértek, ezeket még nem érti. Annyit szoktam ilyenkor mondani, hogy ez a munkámhoz tartozik, és ott nem papának, hanem Gyurinak hívnak. Erre általában a válasz az, hogy de te papa vagy.

Mi most az aktuális munkád, mennyit dolgozol?

Sokat, 16-18 estét játszom. Van egy saját független színházunk, a Loupe Színházi Társulás, ahol nemcsak játszom, hanem az operatív feladatokból is kiveszem a részem. A Marczibányi Téri Művelődési Házban működünk. Ott volt a legújabb produkciónk, a Bármi lehetséges, ha erősen gondolsz rá bemutatója is. Egy nagyon nehéz témát jár körbe, a méhen belüli magzathalál feldolgozásáról szól. Nagyon trükkös darab, mert az első 50 percben egy romantikus, párkapcsolati vígjátékot néz az ember, majd egyszer csak minden megváltozik. A sok nevetést felváltja az együttérzés és a fájdalom. Ami a legfontosabb az előadásban, hogy azt igyekszik sugallni, egy ilyen traumából is van visszaút. Sodró Eliza és Rusznák András játsszák, elképesztően jól működnek együtt, érzékenyek, tehetségesek és valódi interakció van közöttük a színpadon.

Ez már a harmadik produkciótok, ami szintén fajsúlyos témával foglalkozik. Az nem zavar, hogy ebben színészként nem veszel részt?

Nem, mert egyre jobban érdekel a háttérmunka. Egészen konkrétan az, hogy hogyan lehet megvalósítani nulla forint támogatásból, csak a jegy-árbevételből úgy egy színházat, hogy mégis viszonylagos anyagi biztonságban tudjon működni. Számunkra különösen fontos témákat dolgozunk fel úgy, hogy az szórakoztató legyen, és mindig legyen benne valamiféle probléma-, kérdésfelvetés, tartalmi csavar, amin gondolkodni, amiről az előadást követően beszélgetni lehet. Most például azon vagyunk, hogy a vidéki nagyvárosokba is eljuttassuk az előadásokat. Már elkezdődött a negyedik bemutatónk artista számainak betanulása is, mert az meg egy színházcirkusz lesz. Azon kívül megvolt az ötödik bemutató, Lovas Rozi monodrámájának az olvasópróbája. A bevételeinket visszaforgatjuk új produkciókra, és így tyúklépésben haladunk előre minimalizált infrastruktúrával és egyszerű, de vizuálisan jól megjelenő díszletekkel. Négyen vagyunk alapító tagok, de egyre jobban szélesítjük a szereplők körével a társulásunkat. A csapat nagyon erős, a társulás meg olyan szabadságot ad, amit nehezen tudnék feladni.

Hasznos volt?