A tükörből visszatekintő függőség – Hogyan változik meg a szenvedélybeteg testképe?

Az kevésbé szorul magyarázatra, hogy az alkohol vagy a drog miként hat a testi egészségre, ezt többnyire tankönyvi pontossággal ismerik azok is, akik a pszichoaktív szerek függőivé váltak. Oly annyira egyértelmű az ok-okozat, hogy az alkoholbetegek számát az úgynevezett Jellinek-képlet alapján szokás megbecsülni. Ez a májzsugorodás tényszerű állapotát tekinti kiindulópontnak, amire a kiszámítható képlet épül. A test azonban korántsem csupán a szervrendszer összehangolt gépezeteként sérül a függőség hatására. Ennél ugyanis sokkal személyesebb a kapcsolatunk az otthont nyújtó testünkkel. Már amennyiben otthonként tekintünk rá. 

Hosszasan sorolható, hogy a pszichoaktív szerek függőségbe hajló fogyasztása milyen egészségkárosodással járó veszélyeket hordoz magában. Többnyire ez ad okot a hozzátartozók félelmeire, emiatt ráncolja a homlokát a háziorvos is, amikor laborleleteket meglátja. Az alkohol károsítja a sejteket, vitaminhiányt idéz elő, csökken a falósejtek funkciója és megnő a májkárosodás kockázata. Stimuláns hatású drogok hatása alatt a fogcsikorgatás következtében a fogak töredezetté válhatnak, kardiovaszkuláris tünetek alakulhatnak ki, de szívritmuszavar a gyógyszerfüggőség hatására is létrejöhet, mint ahogy pangásos tüdő és reflexkiesések is jellemezhetik a visszaélésszerű gyógyszerhasználatot. Ugyanakkor ennél is nyilvánvalóbb az, ahogy a szenvedélybeteg viszonya a saját testével átalakul. Bár éppen ezt az átalakulást a legnehezebb tetten érni. Amikor egyértelművé válik a végeredmény, addigra már egy a békétlen és elutasított testet birtokol a szenvedélybeteg. Egyszerűen nem szereti azt, aki a tükörből visszanéz rá. Távoli, élettelen és elutasított az a valaki, akit lát. A függőség egyik kritikus élménye, amikor az egyén már képtelen az önszeretetre és a saját testére is idegenkedve tekint, hiszen minden porcikája az önpusztítást és a betegséget jelzi.

A szer ígérete

Számos kutatás érinti a testkép és a szerhasználat viszonyát. Az viszont nem egyértelmű, hogy a kedvezőtlen testkép ágyaz meg a szerhasználatnak, vagy a szerfogyasztás zilálja szét a saját testtel szemben megélt kapcsolatot. A kérdés úgy is feltehető: a tyúk vagy a tojás volt előbb? A függőség kebelezte be az önszeretetet vagy a szeretetlen test miatt súlyosbodott a szerhasználat? Mindkettőre látunk példát. A dohányzásról leszokás gyakori akadálya a testsúlygyarapodástól való félelem. Félünk megválni a cigarettától, mert így jó eséllyel felszaladnak a kilók. Másrészt a stimuláns szerek használatát többek közt az étvágycsökkentő hatás teheti vonzóvá. A nádszálvékony modellek ilyen típusú szerfogyasztása korántsem mítosz. Bár az alkohol extra kalóriákat jelent a fogyasztójának, de a drunkorexia jelensége egy olyan sajátos zavart fed, ami a táplálkozás korlátozását jelenti az alkohollal járó energiabevitel „javára”. A szerhasználat ebben a vonatkozásban szorosan összefügg a saját testtel való elégedettséggel, pontosabban elégedetlenséggel. A gátlások oldása által a saját test elfogadhatóbbnak és szerethetőbbnek tűnik szerhatás alatt, és sok esetben ez az illúzió képez hidat a vágyott magabiztosság, a felturbózott önbizalom és az oldottabb kapcsolatteremtés felé. A képlet egyszerű: ha iszom, könnyebben elfogadom magam és elhiszem, hogy mások is elfogadnak. Egy korábbi kutatás során Holzhauer és munkatársai arra a megállapításra jutottak, hogy a sérült testképpel rendelkező, önmagukat túlsúlyosnak tartó nők azért válhatnak az alkoholfogyasztás terén rizikócsoporttá, mert az alkoholhoz sajátos elvárásokat kapcsolnak. A kapcsolatok működtetésének megkönnyítését remélik az italtól.

Ár, amit a test fizet

Ugyanakkor az sem kizárható, hogy a függőség tépázza meg a saját testünkhöz fűződő viszonyunkat. Sussman és munkatársai megállapították, hogy az alkoholfogyasztás intenzitása és ideje kapcsolatban áll az arc és a test jellemzőivel. Meglátásuk szerint az arc a legárulkodóbb az alkoholfogyasztás mértékét és hosszát érintően. A szenvedélybetegek gyakran hordozzák magukon a szerhasználat nyomait, akár szerzett sérüléseket, vagy a kóros soványságot, a májkárosodásból eredő sárgaságot, de árulkodó jel a véreres, kipirosodott arcbőr is. Ehhez sokszor szégyenérzet társul. Egy átminősült testet birtokolnak, aminek a jelzései egy idő után kiszámíthatatlanná válnak. Előfordul súlyos drogfüggőségben érintett nőknél, hogy a kimaradó menstruáció annyira beleillik a kaotikus összképbe, hogy a várandósság ténye még feltételezésként sem merül fel, holott a test erről próbál üzenni. Ha a függőségről azt állítjuk, hogy szilánkokra töri az emberi kapcsolatokat, akkor ez az önmagunkkal való kapcsolatra is igaz lehet. Ennek azonban nem kell végérvényesen így maradnia. Az elutasított test az elfogadás melegére vágyik.

Egy lépéssel előrébb

Az addiktológiai ellátáson belül látunk arra példát, hogy a testhez fűződő kapcsolat kibékítése kiemelt figyelmet kap. Erre elsősorban a nonverbális terápiák és eszközök tudnak lehetőséget adni. Az úgynevezett autogén tréning is segítheti ezt, csakúgy, mint a fókuszolás, de a mozgás- és táncterápiák vagy a Georges Baal-féle színházterápia érdemei sem vitathatóak. Utóbbi egy magyar származású szakember nevéhez kötődik, aki ötvözte az alternatív színházi és testtudati technikákat, és bevezette a színházterápia gyakorlatát a komlói rehabilitációs intézmény mindennapjaiba közel harminc évvel ezelőtt. Arra is láthatunk példát, hogy a kórházi addiktológiai osztályon a jógaóra is a felépülési program részét alkotja. Mindez azt célozza meg, hogy az elszigetelődött és talajvesztett egyén egységbe kerüljön önmagával és mások felé is kinyíljon a kapcsolatteremtés lehetősége. Az első lépés azonban természetesen a pszichoaktív szerek elhagyása. Így a test és a betegség közé nem kerül egyenlőségjel, feldúsulnak a megtapasztalható minőségek, a felépülő függő önazonossá és elfogadottá válik. Ép(ülő) testben ép(ülő) lélek találhat otthonra.