Beleolvasó: Részlet Füstös Móni Van megoldás! című könyvéből

És akkor ott állnak a szülők a hozott mintáikkal és a sok kutatási eredménnyel arról, hogy ez így nem jó! Fel van adva a lecke. A szerencsés része azonban ennek, hogy a kutatásokkal új módszerek, eszközök, megoldási ötletek is jöttek. Sokszor persze még nagyon elméletiek, vagy azt tapasztaljuk, hogy míg másnál működnek, nálunk nem igazán hozzák meg a várt eredményt. Ez a könyv úgy segít eligazodni a szülői lét útvesztőjében, hogy a rendelkezésre álló hatalmas kutatási anyagot jól érthető és könnyen alkalmazható eszközökre és megoldásokra bontja le, és életszerű szituációkon keresztül (a könyvet valós események inspirálták) mutatja be, hogy hogyan lehet a nehéz helyzeteket megoldani anélkül, hogy megfélemlítenénk a gyereket, és anélkül, hogy mindent rájuk hagynánk. Én Füstös Móni vagyok, három kisgyerek anyukája, Pozitív Fegyelmezés oktató. Ez utóbbi azt jelenti, hogy szülőknek szóló tanfolyamokat szervezek, és alapítottam egy támogató közösséget, ahol a szülői lét kihívásairól beszélgetünk, tanulunk, és támogatjuk egymást megoldásokkal. Ezt a könyvet és a szülői online közösséget is az elmúlt évek tapasztalatai hívták életre. A fejezetek a kisgyerekes családok hétköznapjainak leggyakoribb kihívásait tárgyalják, az online közösségben pedig állandó támaszai vagyunk egymásnak. Remélem, hogy neked is sokat fog segíteni a mindennapjaitokban!

I. RÉSZ:
Mire van szüksége a gyereknek, és hogy tudja ezt megadni a szülő?

Hogy gondolkodnak a kisgyerekek?

Ha körbenézünk a természetben, néhány kivételtől eltekintve azt látjuk, hogy az emlősök teljesen életképes utódokat hoznak világra. A kis boci megszületik, lábra áll, és elindul felfedezni a világot. A kevés kivételbe az ember is beletartozik. Az ember fejlődése során a négy lábról két lábra emelkedés következményekkel járt. A felegyenesedés hatására az ember medencecsontja összement, így a szülőcsatorna szűkebb lett. Ahhoz, hogy egy kisbaba meg tudjon születni, immár jóval kisebb fejjel és aggyal kell világra jönnie, mint más emlősöknek. Azt is mondhatjuk, hogy az embergyerek a fejlettségi szintjéhez képest korán születik. Az emlősökhöz képest az emberi agy születéskor kicsi; mindössze 25%-a a végső felnőtt méretének. Ahogy azonban megszületik egy gyerek, rendkívüli tempóban megindul az agy fejlődése. Az első évben megduplázódik az agy mérete, a gyerek hároméves korára a felnőtt méretének körülbelül 80%-ára, ötéves korára pedig a 90%-ára nő. És ez csupán a méret: az agy fejlődése, huzalozása szintén ezekben az években a legintenzívebb. Az emberi agy egészen a húszas éveink közepéig-végéig fejlődik, de még utána is képes a változásra, ami nagyon jó hír, hiszen felnőttként is át tudjuk huzalozni az agyunkat. Az agy fejlődéséről egyre többet tudunk (és még mennyi mindent nem!), de ebben a könyvben inkább arra koncentrálunk, hogy mit is jelent ez a kisgyerekes szülőkre nézve.

A gyerekek agya életük első öt évében olyan, mint a szivacs. Gyakran hallhatjuk ezt a mondatot, de azzal vajon tisztában vagyunk, hogy ez mit jelent ránk nézve, mivel jár a számunkra? Felnőttként nincsenek emlékeink az életünk első három évéről, és a későbbi évekről is csupán töredékesek. De akármilyen jól emlékszik is valaki a gyerekkorára, azt senki nem tudja felidézni, milyen átélni azt, amikor az agy ilyen őrült sebességgel fejlődik. A gyerekek agyának fejlődése elképesztő tempót diktál, és arra készteti gazdáját, vagyis a gyereket, hogy folyamatosan, minden pillanatban információkat gyűjtsön, kategorizálja őket, és próbálja megfejteni a világot. A felnőttek ezen már túl vannak, ezért egy-egy új inger befogadása nem jár akkora munkával és energiabefektetéssel, mint egy kisgyerek számára. A gyerek kicsi, a világ nagy, sok benne az ismeretlen, és ő mindent, de tényleg mindent meg akar ismerni, meg akar érteni. Az agya nagyon keményen dolgozik, és ez nagyon fárasztó számára. Ezért kell okosan megválasztani, hogy milyen ingerekkel találkozik, és ezért kell neki időnként pihenőt biztosítani. De még a beiktatott pihenőkkel is könnyen lehet, hogy túlfárad, és ledobja a láncot. Az is előfordul, hogy azért borul ki, mert valami váratlan történik, amire nem számított. És ez mind teljesen normális reakció a részéről! A hihetetlen gyors fejlődés ellenére a gyerekek agyának nagyon fontos területei még teljesen fejletlenek, és nagyon hosszú időre (kb. 20 évre) van szükség ahhoz, hogy teljesen fejletté váljanak. Ilyen
terület például az impulzuskontroll, az érzelemszabályozás, az empátia, a logikus érvelés, a rugalmas gondolkodás, a tervezés, a mozgás, a testtudat, a beszéd stb. Ezzel szemben az amygdala, az agynak az a része, amely az érzelmekkel, különösen a félelemmel és a stresszel kapcsolatos reakciókért felelős, már újszülöttkorban teljesen fejlett. Az amygdala olyan, mint egy belső riasztó, amely felismeri a veszélyt, és reagál rá. Ez az agyterület felelős a túlélésünkért, ezért nagyon gyors a reakciókiváltódása. Annak érdekében, hogy gyors és hatékony tudjon lenni, nem szórakozik komplikált és szofisztikáltmegoldásokkal: összesen négy reakció (támad, menekül, lefagy vagy meghunyászkodik) közül választja ki nagyon hirtelen azt, amelyik az adott pillanatban szerinte a legjobban szolgálja a túlélést. Mivel a gyerekek többi agyterülete még fejletlen, az amygdalájuk gyakrabban aktiválódik. A tükörneuronok miatt pedig ezt gyakran a felnőttek is átveszik tőlük. A gond ezzel az, hogy két aktív amygdalájú ember nem tud hatékonyan helyzeteket megoldani, mert mindketten túlélő üzemmódban vannak. Ilyenkor a felnőttnek az a feladata, hogy megnyugtassa az idegrendszerét, meggyőzze arról, hogy nincs valós veszély. Ha sikerül megnyugodni, és ezt a nyugalmat
szintén a tükörneuronok segítségével átadni a gyereknek is, na, akkor már lehet megoldásokat keresni, addig azonban nem lesz hatékony a folyamat. 

Nagyon gyakori szülői tévhit, hogy a gyerekek akkor viselkednek jól, amikor akarnak, és időnként úgy döntenek, hogy most rosszul fognak viselkedni. Pedig ha belegondolunk, ez nálunk, felnőtteknél sem így működik, nem azért követünk el hibákat, mert ez a célunk, hanem valami miatt éppen úgy alakul, például aktivizálódik az amygdala, és a helyzethez képest nem adekvát reakciót adunk. A gyerekekkel a fejletlen agyi struktúráik miatt ez sokkal gyakrabban megtörténik, mint a felnőttekkel. Mégis, mintha a gyerekektől még többet is várnánk érzelmileg, mint amire mi magunk sok esetben képesek vagyunk. Szülőként tehát gyakran azt feltételezzük, hogy amikor a gyerekek rosszul viselkednek, akkor tudnának jól is, csak nem akarnak. Mintha a rossz viselkedés – takarjon ez bármit is – szándékos választás lenne a gyerek részéről. Ez nem így van. A valóság az, hogy a gyerek jól viselkedne, ha tudna, de valami megakadályozza ebben. Ha nyugodtan tudna reagálni arra, ami történik vele, akkor megtenné, de épp nem tudja megtenni valamiért. Bátran kiindulhatunk abból, hogy a gyerek túlélésének záloga az, hogy kapcsolódjon a szülővel, az agy pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy túléljünk, ezért a gyerek agya arra fog törekedni, hogy a gyerek minél inkább képes legyen kapcsolódni a szüleivel. Tehát a gyerek mindent, de mindent azért tesz, hogy kapcsolódni tudjon velünk.
 

Sajnos azonban gyakran előfordul, hogy ezek a kapcsolódási kísérletek sikertelenek. Miért? Mert még csak gyerek, és nem jó eszközöket választ, mi, felnőttek pedig félreértjük őt, és rosszalkodást látunk abban, ami a részéről kapcsolódási kísérlet. És mi történik ilyenkor a leggyakrabban? A viselkedésre reagálunk, és attól függően, hogy az a megítélésünk szerint mennyire volt rossz, különböző mértékben viselkedünk elutasítóan. Mi a cselekvést akarjuk elutasítani, de a gyerek mit tapasztal meg ebből? Azt, hogy az ő kapcsolódási kísérletét és őt magát utasítottuk el. A mi feladatunk szülőként az, hogy a gyerek érezze a kapcsolódást, a feltétel nélküli szeretet akkor is, amikor valami rosszat tett, és utána tanítsuk meg arra, hogyan tudja máskor azt az adott cselekedetet másképp, jobban csinálni. A rosszalkodás tehát nem abból adódik, hogy a gyerek rossz akart lenni, hanem abból, hogy valamiért abban a pillanatban nem ment jobban. Ennek lehet az az oka, hogy egyáltalán nem fejlettek még azok a készségei, amelyekre szükség van ahhoz, hogy az elvárt viselkedést produkálja. Például a háromévesünk kezéből kivették a lapátot, erre a gyerekünk megütötte a tettest. Ez természetesen nem helyes, nem szabad, és tanítani is kell a gyereknek, hogy mit csináljon máskor, mi az adekvát viselkedés ebben a helyzetben, de elvárni nem várhatjuk el tőle. Ahhoz ugyanis, hogy ne így reagáljon, szüksége lenne impulzuskontrollra, de az ebben a korban még el sem kezdett fejlődni. Ez nem azt jelenti, hogy minden pillanatban verekedni fog, csak azt, hogy a lapát elvétele olyan erős inger volt számára, hogy nem tudott az impulzusain uralkodni. Vagy a négyévesünk ledobja a láncot, mert összedőlt a torony, amit épített. Ez
azért történik, mert még nem elég fejlett az érzelemszabályozása és a rugalmas gondolkodása, ami rávezetné arra, hogy ha nem állt meg a torony, akkor legközelebb máshogyan kell csinálnia. Mi, szülők viszont ott lehetünk ezekben a helyzetekben, na nem azért, hogy lebeszéljük a gyereket az érzéseiről, és megépítsük helyette a tornyot, hanem azért, hogy elfogadjuk az érzéseit, és rávezessük arra, hogy vissza tudja építeni a tornyot ő maga. Hiszen nem a világ dőlt össze, csak a torony, de az ő agya abban a pillanatban nem tudja különbséget tenni. Az agynak az az elsődleges feladata, hogy a gyerek túlélését szolgálja, biztonságot teremtsen számára. Elsősorban ehhez gyűjti az információkat, összekötögeti a pontokat, ok-okozati összefüggéseket keres. Minél tájékozottabbá akar válni annak érdekében, hogy minél biztonságosabbá tehesse a gyerek környezetét. Néha azonban tévesen von le következtetéseket, vagy mi, szülők adunk félrevezető információkat. Például: ha a gyerek hisztizik a nyalókáért a boltban, amire azt mondja a szülő, hogy nem veszi meg, aztán mégis megveszi, csak hogy abbamaradjon a hiszti, abból a gyerek villámgyorsan levonja a következtetést, hogy az akaratát hisztivel kell érvényesíteni. Ez nem azt jelenti, hogy manipulál minket, szó sincs róla, a kisgyerekek agya nem elég fejlett a manipuláláshoz. Azt jelenti, hogy a gyerek teljesen érthető módon ugyan, de téves következtetést vont le a szituációból. A kisgyerekekre jellemző, hogy kontrollmániásak. Ha azt gondoltad, hogy a te gyereked akaratos, egy igazi kis zsarnok, aki a kontroll megszállottja, akkor két jó hírem is van:

1. Nem csak a tiéd, mindenkié az.
2. Ez teljesen normális, és azt jelenti, hogy a gyereked jól fejlődik.

Ahogy a fejezet elején szó volt róla, az embergyerek rendkívül kiszolgáltatottan és fejletlenül születik, ezért amikor végre megtanul mozogni, azonnal beleveti magát a világ felfedezésébe, amire az agya folyamatosan készteti is őt, mert szüksége van az információkra. Ezekben az új mozgásformákban, új helyzetekben a gyerek azt érzi, hogy ő mindenre képes, és az agya hajtja, hogy próbáljon is ki mindent. A gyerek nagyon izgatottá válik attól, hogy kinyílt a világ, de a kalandozásai során hamar ráébred, hogy nagyon sok mindenre mégsem képes még, például nem tudja egyedül felvenni a cipőjét, vagy begombolni a ruháját. A felfokozott izgatottsága és az önmagába vetett hite egyik pillanatról a másikra átcsap csalódottságba. Mivel az agyának azok a részei még nem alakultak ki, amelyek az érzelemszabályozásért felelősek, azt sem tudja, mi történik vele. Felült az érzelmi hullámvasútra, de fogalma sem volt, hogy mire váltott jegyet, és teljesen híján van azoknak az eszközöknek, amelyek segíthetnének neki megnyugodni. Egyben bízhat csak, abban, amiben születése óta bízik: hogy a szülei segítenek neki, megértik, megtartják, elfogadják őt, és feltétel nélkül szeretik. Ha a szülő ilyenkor együttérzéssel tud fordulni a gyerek felé, akkor nehéz helyzet is hamarabb rendeződik, és hosszú távon is nagyon hasznos dolgokat tanul meg belőle. Sajnos azonban a legtöbben nem ezt kaptuk, nem ezt láttuk gyerekkorunkban, és emiatt nagyon nehéz megadni a gyerekeinknek, még ha tudjuk, érezzük is, hogy ez a legjobb. Nagyfokú tudatosság kell hozzá, és ez a könyv igyekszik minden segítséget megadni neked ehhez.

Mire van szükségük a kisgyerekeknek?

Most, hogy van némi rálátásunk arra, mi is történik egy kisgyerek fejében, nézzük meg azt, hogy mire is van szüksége ahhoz, hogy ki tudja maxolni a fejlődési potenciálját. A gyerekeknek a megfelelő agyi fejlődéshez biztonságra van szükségük. Ez elsősorban azt jelenti, hogy rendelkezésükre áll a túlélésükhöz szükséges lakhely, étel, ruházat, orvosi ellátás, fizikai védelem, valamint tér és idő a játékhoz és a tanuláshoz. De legalább ilyen fontos számukra az érzelmi biztonság is, a feltétel nélküli szeretet. Több tucat kutatás* bizonyítja azt, hogy ha egy gyereket a teljesítményéért szeretnek a szülei, az stresszt vált ki a gyerekből. A stressz következtében még romolhat is a teljesítménye. A gyerekkorban átélt gyakori stressz ráadásul egészségügyi problémákat okozhat, beleértve a depressziót, a szorongást, a magas vérnyomást, a szív- és érrendszeri problémákat és a magas koleszterinszintet. Azok a gyerekek, akik élvezik szüleik feltétel nélküli szeretetét, jobban ellenállnak ezeknek az egészségügyi kockázatoknak. A szeretetteljes és gondoskodó környezet hozzájárul a gyerekek mentális és érzelmi fejlődéséhez. Ráadásul a feltétel nélküli szeretet nemcsak a testi és lelki egészséget segíti elő, de az agy fejlődését is befolyásolja. Egy longitudinális kutatás szerint, amely során 92 kisgyermeket vizsgáltak MRI segítségével, azoknak a gyerekeknek, akik nagyobb szülői támogatást, feltétel nélküli szeretetet kaptak, jelentősen nagyobb hippokampuszuk volt, mint azoknak, akik kevesebb érzelmi támogatást kaptak.* (A hippokampusz az agynak az a része, amely a memóriáért, a tanulásért és az érzelmek feldolgozásáért felelős.) Ahhoz, hogy a gyerekek szeretve érezzék magukat, szükségük van figyelemre a szüleik részéről, érintésre, szeretetteljes szavakra, pozitív visszacsatolásra, sok együtt töltött minőségi időre, elfogadásra és sok-sok kapcsolódásra. Ezenkívül szükségük van példaképekre is, amelyek közül a szüleik az elsők és legfontosabbak. Ezt egyrészt azért fontos szülőként tudatosítani, mert ezáltal hiperérzékenyek lesznek a véleményünkre, másrészt azért, mert ebből fakadóan nagyon nem mindegy, hogyan viselkedünk, hogyan reagálunk. A gyereked téged fog másolni, ezért ha kedves gyereket akarsz, legyél te is kedves! Ilyen egyszerű. Na, azért nem teljesen, de a példamutatás tényleg fontos faktor. Persze mellette vannak még dolgok, amikre figyelni kell, és vannak eszközök és trükkök, amelyek segítenek ebben a nem könnyű munkában. A gyerekek másik nagyon fontos lelki szükséglete a kapcsolódás mellett az, hogy kompetensnek, fontosnak érezzék magukat a sajátéletükben. Ha belegondolunk ez egy kisgyereknek sokszor nem adatik meg. Folyamatosan csak megtörténnek vele a dolgok, rángatják jobbról balra, balról jobbra és ő szinte semmit nem ért ebből, nem tudja, mit miért kell csinálnia. Ettől pedig kiszolgáltatottnak, kontrollvesztettnek érzi magát. Éppen ezért a gyerekeknek szükségük van arra is, hogy irányítást kapjanak az életük felett, de éppen csak annyit, ami az életkoruknak megfelelő. A szabadság ugyanis felelősséggel jár, és a túl sok felelősség teherként nehezedhet a kisgyerekekre. Éppen ezért szükségük van határokra, keretekre, szabályokra is.

Mi a határhúzás, és mi nem az

Nem sokkal a gyerekeim születése után elkezdtem belemerülni az önismeretbe, és ezen az úton a mai napig az egyik legmeghatározóbb, legfelszabadítóbb dolog az volt, amikor megtudtam, hogy nem vagyok felelős mások érzéseiért. De mit is jelent ez? Azt, hogy nem a gyerekem (vagy bárki más ember) dühít fel, nem ő szomorít el, és nem ő okoz csalódást. Ezek az érzelmek az én érzéseim, az én testemben keletkeznek, az én gondolataim által. Nem azért vagyok csalódott, mert a kisfiam rászórta a másik gyerekre a homokot, hanem azért, mert már többször elmondtam neki, hogy ezt nem szabad, és

• azt gondolom, hogy ezt már tudnia kellene,
• azt gondolom, hogy nem fogad szót,
• azt gondolom, hogy rossz gyerek,
• azt gondolom, hogy rossz anya vagyok,
• azt gondolom, hogy a másik szülő tart szar anyának,
• azt gondolom, hogy az ő tette okozta az érzést, de valójában az én
gondolataim okozzák.

Az a pillanat, amikor elhittem, hogy mások nincsenek hatással az érzéseimre, csak az én gondolataim, és én sem vagyok felelős más érzéseiért, nagyon megnyugtatott és felszabadított. Innentől csak azt kell megtanulnom, hogy ne a másik térfelén próbáljak játszani, hanem a sajátomon. Ez nagy felelősséggel jár, nehéz is, de végtelenül felszabadító is. Mert innentől kezdve csak azzal kell foglalkoznom, amire van hatásom, ahol tudok kontrollt gyakorolni. Minden mást elengedhetek. Nagyon felszabadító erre rájönni, és nem akarni megváltoztatni a másik viselkedését. Egy példával élve: nem az a célom, hogy a férjem kitakarítsa a lakást, hanem az, hogy tisztaság legyen otthon. Ennek azon kívül, hogy a férjem kitakarít, rengeteg megoldása van, pl. kitakarítok én, hívok egy takarítónőt, veszek egy robotporszívót stb. Nekem csak a szükségleteimet és határaimat
kell ismernem (na, nem mintha ez annyira könnyű feladat lenne), a többi már csak egy kis kreativitást és problémamegoldási készséget kíván. Ugyanígy nagyon felszabadító arra gondolni, hogy nem a férjem feladata az, hogy boldoggá tegyen, hanem magamnak kell gondoskodnom a boldogságomról. Ennek az öngondoskodásnak pedig a legfontosabb eszköze a határszabás. Ebből a gondolatmenetből kiindulva vizsgáljuk meg, hogy mi is az a határhúzás, és mi nem az. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy „Én meghúztam a határt, hát rászóltam a gyerekre, hogy nem szabad szórni a homokot. Sajnos a gyerek nem hallgat rám, és szórja tovább a homokot, pedig én határt húztam.” (Innentől a szülő több forgatókönyv szerint reagálhat, ezek a xxx. fejezetben meg is találhatóak.)
 

De valójában nem húztuk meg azt a határt. Valójában csak egy tiltást vagy egy utasítást fogalmaztunk meg. Valójában a másikat (jelen esetben a gyereket) akartuk rávenni valamire, és ezzel az a baj, hogy a másik tettei felett nincs kontrollunk. Nem a saját
térfelünkön játszunk. Akkor mi a határhúzás? Minden más, amit a saját térfelünkön meg tudunk tenni az ügy érdekében. Például arrébb vihetjük a gyereket, ahol nem tudja másra szórni a homokot, mutathatunk neki más játékot, elcsábíthatjuk hintázni, vagy végső esetben hazavihetjük, de nem tőle várjuk, hogy azt csinálja, amit mi szeretnénk. A határhúzás tehát az, amit mi magunk teszünk. és nem az, amit a másiktól várunk. A határhúzás sokféle lehet, ezernyi megoldása létezhet egy szituációnak, de a határ akkor lesz meghúzva, ha mi magunk cselekszünk. Ez persze pofonegyszerűen hangzik, aztán amikor helyzet van, akkor nem is olyan könnyű kitalálni, hogy éppen mit tehetünk, de ettől még ez a felismerés végtelenül felszabadító, a megoldások pedig jönni fognak, csak egy kis gyakorlás kell hozzá.

Ha szívesen elolvasnád a könyvet, akkor EZEN az oldalon megrendelheted!