Beleolvasó: Részlet Herendi Kata és Szabó Eszter Judit Az otthon hidege című könyvéből

Miért nem vagyunk jól? Miért nehéz meglátni a valódi szükségleteinket? Miért jelent kihívást nemet mondani, és meghúzni a saját határainkat? Sokan, nagyon sokan vannak, akik azért nem érzik jól magukat, mert bántalmazó közegben nőttek fel. Olyan környezetben, ahol semmi nem volt „elég jó”, ahol elérhetetlennek tűnt a biztonság, és kevés volt a bizalom. Egyre többen ébrednek rá azonban arra, hogy a gyerekkorban elszenvedett hiányok hogyan befolyásolják később a gondolkodásukat, a kapcsolataikat és az életminőségüket. Nem csak a felismerésben segíti az olvasót a könyv, hanem az elfogadásban, abban, hogy otthonra leljen önmagában, és ráébredjen: sosem volt egyedül.

18. fejezet
Kezdhetek folytatódni

Bántalmazott gyerekből bátorító szülő

A terápiás és önismereti utam egyik fontos állomása egy hipnózissal is dolgozó terapeuta rendelője volt. Egyik alkalommal arra kért, hogy – hipnotikus állapotban – próbáljak meg elképzelni egy fát, miközben növekszik. Ültem behunyt szemmel a fotelben, és közben, figyelve a folyamatosan érkező instrukciókra, láttam magam előtt, ahogy bekerül a mag a földbe, kibújik egy kis hajtás, egy, majd két levél… és aztán ezen a ponton, mintha kivágtak volna egy részletet: a kis hajtás felnövéstörténetének azt a részét, amikor a hajtásból facsemete lett, nem tudtam elképzelni. Láttam az első, szárba szökkent leveleket, aztán snitt, a következő kép, ami megjelent a képzeletemben, már egy szikár kis facsemete volt.

Amikor gyerekként megtapasztalod a bántalmazást, annak sajnos automatikus hozadéka, hogy bizonyos mértékben lemaradsz a gyerekkorodról. Ez a terápiás alkalom szembesített azzal, hogy velem is ez történt: sok sorstársamhoz hasonlóan túlságosan korán kellett felnőnöm.

A szakirodalom payentifi4ációnak nevezi ezt a jelenséget: bizonyos körülmények – mint például a bántalmazás – szülőszerepbe szorítják a gyerekeket, akik aztán felnőve sem tudnak szabadulni ettől a gondoskodó, a saját igényeiket és szükségleteiket háttérbe szorító működésmódtól, és ezzel együtt attól a hatalmas hiánytól, melyet jellemzően a gyermekkor elvesztésével szoktak azonosítani. Ez részben igaz, de (szerintem) nem teljesen pontos állítás, hiszen egy ilyen közegben nem „csak” a gyerekkorodat veszíted el. Hanem önmagadat is.

A hiány, ami „összezavarja felnőtt életünket"

Minden, a bántalmazást gyermekként megtapasztaló felnőtt lelkében ott tátong egy gyermek alakú lyuk. Ezt a hiányt nem lehet el- vagy kitakarni, mert ennek a hiánynak a fájdalma pontosan ugyanúgy rongálja az életedet, mint bármely más, feldolgozatlan veszteségélmény.

„Amíg nem gyógyítjuk és védelmezzük meg a belső gyermeket, folyton-folyvást ki fogja élni magát, és összezavarja felnőtt életünket” – írja John Bradshaw Visssza önmagunkhoz – A bennünk élő gyeymek felfedesése című könyvében. Ha tisztább minőségű kapcsolatokra és kapcsolódásra vágysz, akkor legelőször is fel kell nevelned ezt a kisgyermeket.

Akinek volt már része ebben a belső munkában, az pontosan tudja, hogy ez nem kevésbé idő- és energiaigényes, mint felnevelni egy hús-vér gyermeket. Nem véletlen, hogy sokan azért döntenek a tudatos gyermektelenség mellett, mert egyfelől elfáradnak ebben a belső munkában, másfelől azt érzik, túl sok mindenről maradtak le a saját életükben, időszakosan sem szeretnének lemondani önmagukról. (Ezeken kívül természetesen számtalan oka van annak, amiért valaki úgy dönt, hogy nem szeretne gyereket, és nem is feltétlenül valamilyen traumatikus életesemény állhat ennek hátterében. Ez mindenkinek a saját önismereti útja, hogy megtalálja rá a válaszát.) Bár én másképp döntöttem, azt gondolom, hogy ebben az esetben azt tehetjük, hogy ezt a döntést tiszteletben tartjuk, és az érintettek zaklatása, valamint az okok firtatása nélkül elfogadjuk.

Azt is gondolom, hogy azok, akik bántalmazó gyerekkort éltek meg, és aztán vállalva a felelősséget a saját életükért, úgy döntöttek, hogy szembenéznek a történtekkel – függetlenül attól, hogy vállalnak-e gyereket, vagy sem – hősök. Írtam is ebben a témában néhány éve egy cikket, aminek ez volt a címe: Nem áldozat, hanem hős. Ez az írás – ami egyébként egy Psychology Today hasábjain megjelent, A nehéz gyermekkor meglepő előnyei  című cikk nyomán készült – arról szólt, hogy az ártalmas gyerekkori tapasztalatokról szóló diskurzusban többnyire az életünket nehezítő tényezőkön van a fókusz, és a vonatkozó szakirodalom jellemzően a hátrányokkal foglalkozik, miközben vannak azért olyan készségek és tulajdonságok is, amelyek pont az ártalmas tapasztalatok miatt erősödnek fel az érintettekben: gyorsabban és ügyesebben monitorozzuk az emberek reakcióit, rugalmasabban reagálunk rázós helyzetekben, bátrabban vállalunk kockázatot, jobban viseljük a bizonytalanságot stb. Ezt a cikket sokan megosztották, és számos komment is érkezett. Voltak, akik örültek ennek az újszerű megközelítésnek, de a hozzászólok egy része már önmagában a felvetést is sérelmezte. Többen jelezték, hogy azért szívesen és bármikor elcserélnék ezeket az előnyöket egy boldog gyerekkorra: „Ne várjam már azt, hogy még hálálkodjanak a nehéz gyerekkorukért…!”
Természetesen senkitől sem várnék ilyesmit: ezt a cikket azért írtam, mert a gondolatok, amelyek nyomán született, nekem is sokat segítettek abban, hogy a hiányaim helyett az erőforrásaimra tudjak fókuszálni. Egy ilyen múltért nem hálás az ember, hanem elfogadja azt. „Ez nem hazatérés, hiszen ez az otthon soha nem létezett. Ez az otthon feltalálása” – fogalmaz a már idézett John Bradshaw annak a gyászfolyamatnak a kapcsán, amelyen a bennünk élő belső gyermek gyógyítása során kénytelenek vagyunk végig menni.
Amikor a fent említett cikket írtam, még nem tudtam – és talán még nem is igazán hittem benne –, hogy eljön majd az életemben egy olyan időszak, amikor ebbe az általam „feltalált otthonba” beköltözik valaki, akinek aztán nekem kell megteremteni az otthont. Nem azt, amire én vágytam, hanem amire neki szüksége van!
Ez volt talán az első és legfontosabb dolog, amit a kislányom születésekor megfogadtam: az ő élete nem szabad, hogy az én hiányaimról szóljon.
A belső munkám minden egyes lépésben ott volt a szándék, hogy ha ő egyszer megszületik, akkor olyan anyukája legyek, aki nem mérgezi meg az életét a saját hiányaiból fakadó fájdalmával. Olyan, aki képes őt hitelesen támogatni abban, hogy szebb és békésebb belső világa legyen, mint amilyen nekem vagy az én felmenőimnek jutott. Az egyik első lépés a gyógyulás útján (ezzel összefüggésben) az volt, amikor megértettem, hogy ugyanúgy, ahogy én is a legjobbat szeretném adni, az én szüleim is erre törekedtek. Bármilyen sok nehéz pillanatot is okoztak, bármilyen nehéz örökséget is adtak tovább, nem vitathatom el azt, hogy szándékuk szerint ők is a legjobbat akarták. Ez nem menti fel őket az alól, hogy fájdalmat okoztak, de sokat segít abban, hogy elfogadjam a történteket.
„Abból nem tudsz adni, ami neked sincs”, de tudsz tenni azért, hogy több és jobb legyen. Bántalmazott gyerekké válni nem választás vagy döntés kérdése. Ez valami, amibe nincs beleszólásod. Abba viszont már nagyon is van, hogy milyen valósággal veszed körbe a saját gyereked. Ezért vagyok hálás magamnak és az elhatározásomat támogató körülményeknek, hogy az önismereti és terápiás munka is része volt a szülővé válásom felé vezető útnak. Nem állítom, hogy ez megkímélt az összes, lelki sérülésemből fakadó, a szülőséggel együtt járó nehéz érzéstől és felkavaró felismeréstől. Azt sem gondolom, hogy ez az út automatikusan hozza magával az „elég jó anyaságot”. Abban viszont segít, hogy úgy legyek jelen ebben a szerepben, hogy közben képes vagyok reflektálni a hiányaimra. Ez azért (is) fontos, mert ha bántalmazó közegből érkezel meg a szülőszerepbe, az azt feltételezi, hogy neked úgy kell áldozatot hoznod, hogy áldozat voltál. Határokat kell húznod, miközben a te határaidat rendszeresen áthágták. Napi szinten kell valakinek az igényeire és szükségleteire reagálnod, miközben a te igényeid és szükségleteid nem voltak elég fontosak. Nemcsak végigkíséred, de nap mint nap formálod valakinek a felnövéstörténetét – ami azt is jelenti, hogy a sok öröm mellett, amit az életedbe hoz, nap mint nap és időről időre emlékeztet a hiányaidra, illetve azokra a pillanatokra és életszakaszokra, amikor te bántást kaptál, akkor, amikor szeretetet kellett volna kapnod.
Ezt a sok ellentmondást érzelmileg lekövetni nem fáklyás- menet, és ezért sem szabadna, hogy szégyenteljes érzése legyen az anyáknak – főleg ha bántalmazásban érintettek – akkor, amikor összeomlanak, és segítséget kérnek ebben az elvileg „örömteli és földöntúli boldogságot okozó” időszakban.

Az (újra) elveszített szabadság

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy amikor elkezdesz dolgozni magadon és a bántalmazásból fakadó sebeiden, akkor ennek a belső munkának az eredményeként egyre bátrabban és határozottabban tudod képviselni az igényeidet és a szükségleteidet. Egyre kevesebbszer rendelődsz alá mások akaratának, és egyre ritkábban hozol áldozatot másokért. Eleinte kimondottan nehéz tűrni annak a frusztrációját, hogy többé már nem te vagy a „rendes lány, aki mindenkinek mindent…”, de szépen lassan megérzed a mámorát annak, hogy milyen jó érzés is az, amikor (újra) önmagad lehetsz.
Valahol itt tarthattam a gyógyulás folyamatában akkor, amikor a kislányom megszületett. Biztos voltam benne, hogy amit tudtam, megtettem azért, hogy kiegyensúlyozott anyukája legyek. Efelől most sincsenek kétségeim. Ugyanakkor nem számoltam azzal, hogy mit okoz majd a lelkemben, ha a szabadságot, amit kimunkáltam magamban az évek során, újra elveszítem. Mert amikor gyereked születik, akkor – függetlenül attól, hogy milyen előzményekkel kerülsz bele a szülőszerepbe – ez történik: időszakosan és sok szempontból elveszíted a szabadságodat, és a gyerekkori tapasztalataidra kísértetiesen emlékeztető helyzetekbe keveredsz: (időszakosan) le kell mondanod a szükségleteidről és az igényeidről, hiszen azok elé érthető módon befurakodnak a gondoskodásra szoruló gyermeked szükségletei és igényei. Eközben te időben és térben beszorulsz, csökken a mozgástered, el kell fojtanod az indulataidat – nem artikulálhatod, vagy legalábbis nem úgy, ahogy jólesne – a dühödet, a haragodat. Ez alapesetben is nehézséget jelenthet, hiszen egy bántalmazó közeg nem tolerálja a haragot, éppen ezért kifejezni sem könnyű – ezt megtanulni sokunknak kőkemény tanulási folyamat. Ezek a körülmények mind-mind megidézik azokat a helyzeteket és azokkal együtt járó nehéz érzéseket, amelyekből annak idején menekültél.
Emiatt én, azt hiszem, nehezebben is toleráltam ezt az időszakot, ugyanakkor rengeteget segített, amikor tudatosult bennem ez az összefüggés – így sokkal könnyebb volt elviselni ezt a beszorítottságból fakadó feszültséget. Szintén sokat segített a félelmeim és a „kéretlen örökségem” átkeretezésében, hogy az ártalmas gyerekkori tapasztalatoknak azért ebből a szempontból is vannak előnyei: rugalmasabb szülő vagy, jobban reagálsz a gyermek fejlődésével együtt járó, folyamatos változásokra, odaadóbb és válaszkészebb vagy stb. 
Az én egyik leginkább meghatározó megélésem a szülőséggel kapcsolatban az, hogy a kettő között próbálok lavírozni: miközben van bennem egy folyamatos törekvés azzal kapcsolatban, hogy ne frusztrálódjak túlságosan ebben az újrateremtett beszorítottságban, arra is kell ügyelnem, hogy ne kompenzáljak túl, ne óvjam túlságosan a gyerekemet a fájdalomtól, ne hátráltassam az önállósodásban azzal, hogy az indokoltnál gyorsabban reagálok a ssámáya frusztrációt okozó helyzetekben.
Kimondottan nehéz felismerés volt, amikor realizáltam, hogy miközben a kislányom egyre önálóbb és okosabb lett, én kicsit „úgy maradtam”. Csak az érte minden körülmények között áldozatot vállaló, nagybetűs anyaként tudtam gondolni magamra – miközben (megint) megfeledkeztem a saját igényeimről és szükségleteimről. Ezzel párhuzamosan újra aktiválódott a bántalmazással kéz a kézben járó, fekete-fehér gondolkodásom is, aminek a logikája szerint ebben az élethelyzetben is csak vesztes-nyertes dimenzióban lehet gondolkodni. Vagy a gyerekemnek rossz és nekem jó, vagy fordítva, de olyan verzió, hogy ebben találunk átmenetet vagy kompromisszumot, nem létezik.
Sajnos ebbe a hibába – bántalmazó szülők gyerekeként – azért is könnyű belecsúszni, mert hajlamosak lehetünk a gyerekeink szenvedésében a saját fájdalmunkat, az örömükben pedig a saját hiányainkat látni, és ezek mértéke szerint a helyzetet (túl)reagálni.

Nem ugyanaz a fájdalom

Amikor a gyereked frusztrálódik egy számára nehéz helyzetben, akkor abból indulsz ki, hogy ez ugyanaz a fájdalom, amit te éreztél akkor, amikor érzelmileg vagy fizikálisan magadra hagytak. Minden elválás, minden következetességet feltételező, és ebből következően olykor frusztrációt okozó gesztus – például a napirend betartása, határok meghúzása – nyomában ott liheg a bűntudat, hogy bántod a gyereked. Miközben az életben megkerülhetetlen – egyúttal az érzelmi fejlődése szempontjából kimondottan fontos – dolog történik vele: frusztrálódik, és olyan körülmények közé kerül, amelyek adott helyzetben nem tökéletesek, vagy számára nem ideálisak.
De ugyanúgy ahogy – Szél Dávidot idézve – „az egyedül hagyás és a magára hagyás egészen más”, úgy a bántás és az átmenetileg frusztrációt okozó helyzetek közé sem szabad egyenlőségjelet tenni. Időszakosan rábízni a gyerekedet egy vele gondosan és szeretettel bánó emberre vagy közösségre, nem ugyanaz, mint hetekre kivonulni az életéből, fizikálisan, és/vagy érzelmileg elhanyagolni. Csak a saját rossz megéléseink miatt vagyunk jelen ezzel az előfeltevéssel ilyen helyzetekben, amiből következően bennünk is nehéz, vagy az indokoltnál nehezebb érzések keletkezhetnek, ami egy túlkompenzáló és a saját igényeinkről tökéletesen megfeledkező működésmódba pörgethet – a bántalmazásból eredő trauma megdolgozottságától függetlenül.
Még most is tanulom és gyakorlom, hogy ebben megtaláljam az egyensúlyt, és ne áldozatává váljak az anyaságnak – ahogy arra Ranschburg Jenő is figyelmeztet –, hanem tudjam azt élvezni, és azzal együtt járó örömteli és olykor fájdalmas érzéseket át- és megélni.

Amiről „nem lehet nem tudomást venni…”

„Mindenki története valaki másénak a folytatása, és amiről azt hisszük, saját tapasztalat, csak ránk hagyták mások, és erről nem lehet nem tudomást venni. És miért is kellene?”
Sokáig azt gondoltam, hogy a legnagyobb kihívás az lesz, hogy ne féltsem túl, és ne adjam tovább a múltamból eredő szorongásaimat és traumáimat, de ahogy az – Kate Long Rossz anyák kézikönyve című könyvének soraiból is kiderül – ugyanúgy, ahogy mi sem tudjuk teljes egészében kivonni magunkat a minket ért tapasztalások hatása alól, a gyerekeinktől sem várhatjuk, hogy ilyen szempontból függetlenítsék magukat tőlünk. Bennem sokáig volt egy ebbe az irányba tartó, már-már izzadságszagú törekvés, de egy ponton be kellett látnom: illúzió azt gondolni, hogy ez lehetséges. Az, hogy önmagamat a traumám következményeivel együtt elfogadom, azt is jelenti, hogy az azzal együtt járó szorongásaimat, keserűségemet, félelmeimet, szégyenemet, magányomat, haragomat is elfogadom. Ellenkező esetben a gyerekem nehéz érzéseivel sem tudok mit kezdeni, ebből következően őt sem fogom tudni az ő nehéz érzéseivel együtt elfogadni. Ha viszont ezeket az érzéseket képesek vagyunk detektálni és nevén nevezni, akkor már tudunk velük mit kezdeni, például megtanulhatjuk azokat szabályozni és helyén kezelni.
Nem tökéletes mintává kell válnom, hanem valakivé, akivel lehet együtt tanulni, a hibáinkból és a kudarcainkból – beleértve az érzelmeink kezelésével kapcsolatos nehézségeket – tanulni. A korlátaimat lehasító, görcsös igyekezet helyett mondhatom neki, hogy másképp kellett volna reagálnom – például akkor, amikor nem álltam ki magamért egy helyzetben, mert túlságosan féltem. Vagy ha ez sikerül, akkor mondhatom, hogy ehhez nagy bátorságra volt szükségem.
„Az elég jó szülő nem egy ember, hanem inkább egy szán- dék, törekvés, amely hol sikerre visz, hol nem: egy tartalmas cél, egyfajta iránytű folyamatos fejlődésünkhöz” – fogalmaz L. Stipkovits Erika, amikor a gyerekek fejlődését leginkább tá- mogató, Bátorító szülőtípusról ír.
Ezek a sorok is eszembe jutottak, amikor minap biciklivel vittem bölcsibe a kislányomat. Az történt, hogy megláttam egy szokásostól eltérő, de ideálisnak tetsző útvonalat. Letértem az útról, de kiderült, hogy rossz irányba visz. Visszafordultam, mire a kislányom feltette a kétévesek szájából viszonylag gyakran elhangzó kérdést: „Anya, mit csinálsz?” „Bénázok…” – válaszoltam kicsit ingerülten, mire nem mondott semmit. Másnap délután, amikor hazafelé igyekeztünk, más kontextusban, de megint megismétlődött a jelenet: megpróbáltam a forgalmasabb főút helyett egy csendesebben utcán haladni, lekanyarodtam, de kiderült, hogy a párhuzamos utca zsákutca. Megfordultam, mire a kislányom jó hangosan azt kérdezte: „Anya, bénázol?” „Igen” – válaszoltam neki (hangosan) nevetve.
Most, ezeket a sorokat írva, értettem csak meg, milyen fontos pillanat volt ez. Igen, néha tudjuk, merre kell menni, néha eltévedünk az érzelmek útvesztőjében, vagy letérünk a helyes útról, de addig, amíg együtt vagyunk, nevén nevezzük a hibáinkat, képesek vagyunk korrigálni, ha rossz irányba megyünk, és tudunk magunkon nevetni, addig nem lehet semmi baj.

Teljesen nem tudom kivonni a kislányomat az engem és a felmenőimet ért traumák hatása alól – számos tanulmányt lehet olvasni arról, hogy ez konkrétan biológiai szinten is determinált. Ugyanakkor ezeket a hatásokat lehet tompítani. De nem úgy, hogy görcsösen próbálok egy olyan emberre hasonlítani – és ezzel együtt egy olyan mintává válni –, aki „nyomokban sem tartalmaz” nehéz érzéseket. Az nem én lennék. A kislányomnak nem az érzelmileg retusált kiadásomra, hanem rám van szüksége. Arra, hogy jelen legyek, ne vonuljak ki, és meneküljek a saját nehéz érzéseim és az ő nehéz érzései elől valamilyen feladatba. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb kihívás. A mai napig tudatosnak kell lennem arra, hogy benne maradjak ezekben a helyzetekben, ne teljesítsek, hanem vele, és igazából jelen legyek.

„Ahol érzésnek kellene lennie”

„A mellemre teszem, lenézek a törékeny kis koponyára, és azt gondolom: még nem szeretlek. A világért nem akarnám, hogy baj érjen, puszta kézzel mennék neki a tigrisnek is, ha fenyegetne. Mégis, valami űr tátong bennem ott, ahol tudom, hogy érzésnek kellene lennie” – idézi L. Stipkovits Erika Szeretettel sebezve könyvében Kate Long Rossz anyák késikönyve című regényét, rámutatva, hogy a szülő-gyerek közötti érzelmi szál nem azonnal és nem automatikusan kapcsolódik össze szülő és gyerek között. Saját tapasztalataim alapján még azt se mondanám, hogy ez egy pontszerűen induló („akkor váltam anyává/apává, amikor…” típusú) fejlemény. Én úgy látom, hogy vannak azok a kegyelmi pillanatok, amikor teljes szívvel tudok mellette és vele lenni, de vannak pillanatok, amikor – kontextustól függően – a kapcsolatunkra ránehezednek a múltamban gyökerező elakadások. Ilyenkor egyetlen dolgot tudok tenni: a traumám megdolgozottságának minden tudatosságával elfogadom, hogy amin keresztülmegyünk, az nehéz, egyúttal tudatosítom, hogy ez a nehéz – akárcsak a gyerekkorom – nem tart majd örökké.
Arra gondolok ilyenkor, hogy most együtt fejlődünk, vagy ahogy Ranschburg tanár úr fogalmaz, ő nevel engem. Azt hiszem, ez a szemlélet sokat segített abban, hogy könnyebben átlendüljünk ezeken a törődött pillanatokon. Szépen lassan rájöttem, hogy akkor vagyok a legjobb szülő, amikor nem akarok a legjobb szülő lenni, amikor nem másoknak – őt is beleértve – akarok megfelelni. Ha megadom neki a lehetőséget, hogy olyan anyát neveljen magának, aki mer emberi – sebezhető, félelemmel teli és szorongó is – lenni.

Ő az én kis Yoda mesterem, aki támogat abban, hogy feltétel nélkül elfogadjam és szeressem bennem őt és benne magamat. Azokban a pillanatokban, amikor ez sikerül, újból és újból megszületik a bizonyosság, hogy a „csomagommal együtt” és békével a szívemben „kezdhetek folytatódni”.

Ha szívesen elolvasnád a könyvet, akkor EZEN az oldalon megrendelheted!