Okosabb hétköznapok
Amit látunk, azt hajlamosak vagyunk elhinni. A mesterséges intelligencia által generált vizuális tartalmak pontosan erre építenek: érzelmeket keltenek, majd csak később derül ki, hogy a történet mögött több a fikció, mint a valóság.
2025 nyarán sokkoló történet járta be a közösségimédia-platformokat: a TikTokon és az Instagramon drámai videók terjedtek arról, ahogyan egy kardszárnyú delfin megtámadta trénerét, Jessica Radcliffe-et. A „felvételek” drámai részletességgel mutatták az állítólagos baleset pillanatait, így a történet gyorsan szárnyra kapott; a kommentelőkből pedig együttérzést és felháborodást váltott ki, akik közül sokan az állatos vidámparkok etikai kérdéseiről kezdtek beszélni. A történet minden elemében hihető volt – egészen addig, amíg alaposabban meg nem nézzük a videókat. Például a pánikhelyzet közepette rezzenéstelen arccal álló embereket látva vagy azt, ahogy az eszméletlen Radcliffe teste a gravitáció törvényeit meghazudtoló módon mozog, könnyen felmerülhetett bennünk a kérdés, „mi igaz ebből?”. A válasz az, hogy valójában sem a tréner, sem a helyszín nem létezett, illetve ez a tragédia sosem történt meg. Az egész egy mesterséges intelligencia által generált – vizuálisan meggyőző –, de teljesen hamis felvételek sorozata volt.
A sztori hitelessége azonban nem a véletlen műve. A 2025-ös álhír 2010-ben, egy fogságban tartott kardszárnyú delfin magával rántotta egyik trénerét az orlandói SeaWorldben, aki nem élte túl a támadást. Az esetet a című, díjnyertes dokumentumfilm dolgozta fel, amely világszerte komoly vitát indított el a tengeri emlősök fogságban tartásáról. Hosszan lehetne – és érdemes is – beszélni arról, mi a probléma a SeaWorld-típusú élményparkokkal, az állatok bezárásával és azzal, hogy élőlényeket az emberi szórakoztatás eszközeként használunk. Ez a cikk most nem erre fókuszál, de
A 2025-ös történet ugyanis már nem egy valójában megtörtént eseményről szólt, hanem annak meggyőző utánzatáról – és arról, milyen könnyen hisszük el azt, amit látunk.
A mesterséges intelligencia által generált képek és videók ma már olyan szintű részletességgel és hitelességgel készülnek, hogy az emberek többsége nem képes megbízhatóan megkülönböztetni őket a valódi felvételektől. Kutatások szerint még tudatos figyelem mellett is gyakran csak véletlenszerűen sikerül felismerni, hogy egy tartalom mesterségesen készült-e. Ennek oka részben az, hogy a látvány ösztönösen hat ránk: egy kép vagy videó nemcsak információt közvetít, hanem gyakran valamilyen érzelmi reakció (félelem, együttérzés, felháborodás stb.) kiváltására törekszik. Ezek az érzelmek pedig általában megelőzik a racionális, kritikus gondolkodást.
Köztudott, hogy az AI által generált vizuális tartalmak tökéletes eszközei lehetnek a manipulációnak, arról azonban kevesebb szó esik, hogy más következményekkel is számolnunk kell. Ha újra és újra kiderül, hogy egy sokkoló felvétel hamis, az nemcsak az adott történet hitelességét rombolja le, hanem általános bizalmatlansághoz vezet. Egyre többen érzik úgy, hogy „manapság már semmiről sem lehet tudni, igaz-e”. Ez a bizonytalanság különösen érzékenyen érinti a gyerekeket és fiatalokat, akik számára a világ ma már gyakran vizuális platformokon keresztül válik értelmezhetővé.
Bár nincs biztos módszer az AI-generált tartalmak felismerésére, bizonyos jelek gyanút kelthetnek. Ilyenek lehetnek a túlzottan tökéletes arcok, a természetellenes fény-árnyék viszonyok (vagy ezek hiánya), az aránytalan testrészek vagy a logikátlan háttérelemek. Videóknál gyakori az enyhén torz, természetellenes mozgás, a furcsa szemkontaktus vagy a beszéd és a szájmozgás apró elcsúszása. Legalább ennyire fontos azonban a forráskritika is: ha egy megrázó történet kizárólag ismeretlen profiloktól, egyetlen platformon jelenik meg, és hiányoznak a hiteles sajtómegerősítések, érdemes megállni egy pillanatra. Ugyanis a Jessica Radcliffe köré épített történet nem egyedi eset, hanem jelenség. A digitális térben ma már tömegesen találkozhatunk hasonló, mesterségesen létrehozott narratívákkal, amelyek képek és videók segítségével válnak igazán hihetővé.
24 cikk
designkultúra-kutató

Hivatalosan designkultúra-kutatóként diplomáztam, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem designelmélet mesterképzésén folytatom tanulmányaimat. Mivel ez a szak széleskörű látásmódot igényel, az érdeklődésem is eléggé szerteágazó: a képzőművészet és design mellett a szociológia, a kulturális antropológia, a gender és fashion studies kérdései foglalkoztatnak leginkább. Szívesen vizsgálom a mindennapi életünket befolyásoló radikális(abb) tendenciákat, a különböző társadalmi csoportokat diszkriminatív módon érintő problémákat és szívesen csatlakozom olyan kritikai diskurzusokhoz, amelyek ezekre a témákra hívják fel a figyelmet. A formalitások után egy teljesen random infó rólam: van egy kedves hörcsögöm, akinek Lujza Alfonza a neve.
Hasznos volt?