„Igényük van egyfajta kedvesebb, gyengédebb, bizalomtelibb kommunikációra” – interjú Babarczy Eszterrel

Tavaly októberben nem voltam ott személyesen a Ludwig Múzeumban, amikor Babarczy Eszter eszmetörténész, író, kritikus, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem docense megnyitotta a Finom illesztések című kiállítást. Ezt azóta is bánom. Ritka a jó kiállításmegnyitó szöveg – hát még milyen ritka az olyan, amely megríkatja az embereket és amelyre később egy mozgalom/kampány épül. Babarczy Eszter októberben meghirdette a „gyengédség forradalmát”, amelyben elutasítja – a jelenlegi közbeszédet és közhangulatot igencsak átjáró – gyűlöletet, haragot és agressziót, valamint egy rendkívül egyszerű (vagy mégsem?) dologra szólítja fel az embereket: legyünk egymással kedvesek, adjuk meg egymásnak a tiszteletet. Az általa szorgalmazott „radikális kedvességről” nekünk is mesélt.

- A kiállításmegnyitó szövege, majd az azt követő publicisztikáid és Facebook-posztjaid sokakat megérintettek. Miért döntöttél úgy, hogy ennyire személyes, sokszor intim tapasztalatokat is megossz több ezer emberrel?

B.E.: Alapvetően az történt, hogy megírtam ezt a kiállításmegnyitó szöveget, amiben megosztottam személyes tapasztalatokat például a rákról, mert az volt a tapasztalatom a publicisztikai írás során, hogy az emberekhez jobban elér az, ami személyes történet. Bevállaltam, és megdöbbentett az a hatás, amit kiváltott a közönségből. Odajöttek hozzám, sírva fakadtak, még a teremőr néni is elkérte tőlem a szöveget. Abszolút nem volt normális a reakció. Akkor felismertem, hogy belenyúltam valamibe, ami fáj – ami nemcsak nekem fájdalmas, hanem másoknak is. Úgy éreztem, hogy megtalált egy feladat, amivel nekem dolgom van.

Pár hónapig gondolkodtam, hogyan lehetne felhangosítani azt, amit a megnyitón éreztem: azt, hogy az embereknek elegük van, illetve igényük van egyfajta kedvesebb, gyengédebb, bizalomtelibb kommunikációra. Ezért kezdtem el a Facebookon posztolni. Egy darabig azt gondoltam, hogy talán majd egy publicisztikai szövegben megírom, de előfordul, hogy hosszú hónapok telnek el, mire megjelenik egy ilyen anyag – és úgy éreztem, hogy most kell kitapogatnom azt, hogy ki az, akit ez megszólít.

- A közbeszédben, közhangulatban forrongó indulatok miatt érezted úgy, hogy nem várhatsz hónapokat ezzel?

B.E.: Igen, tulajdonképpen abból indultam ki, hogy a politikai kampányból áradó gyűlölet mindannyiunkat kikészít, leszívja az energiáinkat és egyszerűen kiszárítja a szívünket. Teljesen kiüresít vagy feltölt negatív érzelemmel. Sokan identitást találnak a politikai versengésben, de nekem az a véleményem, hogy jobb lenne, ha egy kis távolságot tartanánk, és megvédenénk magunkat a gyűlölettől. Ezért gondoltam, hogy most különösen aktuális ez. A negatív kommunikáció pszichésen rombolja a jóllétünket. Ezt szerintem fel lehet ismerni és fel is kell ismerni. Ez volt az egyik dolog, amiért úgy éreztem, hogy most kell megszólalnom.

Egy ilyen nyugtalanító helyzetben szerintem nagyon fontos, hogy legyen remény, legyen valami pozitív, amihez csatlakozni tudunk. Szerettem volna valamiféle melegséget megjeleníteni ebben a térben, ami olyan sivár és reménytelen. Nem tudom befolyásolni az amerikai választás eredményét, vagy azt, hogy van-e globális felmelegedés, vagy azt, hogy a Közel-Keleten milyen válságok csapják fel a fejüket. De egyedül az én döntésemtől függ, hogy én kedves vagyok-e. Ha odafigyelek, akkor lehetek kedves és ez ágenciát ad az embernek. Tehát lehetővé teszi, hogy úgy érezzem, van egy kis kontrollom afölött, hogy milyen minőségű az életem; hogy ezt a minőséget javíthatom azzal, hogy kedvességet adok, illetve megtapasztalom, hogy ezt a kedvességet visszakapom.

- Az utóbbi időben gyakran érzem, hogy például a klímaválsággal kapcsolatos szorongás, a háborús félelmek és az általános bizonytalanság erősen rányomja a bélyegét a hangulatomra és a mentális jóllétemre. Néha azt is észreveszem magamon (talán emiatt is), hogy meginog az emberekbe vetett bizalmam. Te mit gondolsz: hogyan lehet kedvesnek és nyitottnak maradni mások felé akkor is, amikor az ember kimerült, dühös vagy kétségbeesett?

B.E.: Nem könnyű. Én például a médiában kinyitom magam, de egyébként szorongós vagyok és személyesen egy kicsit összezáródom – akkor nehezebb kedvesnek lenni. De ha egy kicsit tudatosan figyelünk rá, akkor lehetséges, hogy megértő tereket teremtsünk egymásnak. Azon érdemes elgondolkodni, hogy ezt hogyan lehet csinálni – nincsenek kész válaszaim. Részben ezért is írom a saját Facebook-oldalamon a sorozatot, hogy gondolkozzunk közösen. Dolgoznunk kell ezen, mert a hétköznapi életben az ember mindig rohan, mindig gondterhelt, mindig nyomja valami feladat és nehezebb pozitívan reagálni a környezetre.

- A saját életedben látsz működő példákat arra, hogyan lehet kis lépésekben bizalmat és nyitottságot építeni?

B.E.: A bérházban, ahol lakom, van két nagyon kedves család, akik létrehoztak egy Facebook-csoportot, ahol elkezdtek kommunikálni az emberek. Illetve van egy polc, amire kiteszünk dolgokat, amikre már nincs szükségünk és ezeket bárki elviheti. Ilyen minimális beavatkozásokkal teljesen át lehetett definiálni ennek a bérháznak a hangulatát. Úgyhogy ilyen megoldásokat érdemes közösen keresni.

- Mit jelent az, hogy a kedvesség „radikális”?

B.E.: Azt, hogy minden körülmény között az első viszonyulási mód a kedvesség legyen. A radikális kifejezés a latin radix szóból ered, így tulajdonképpen a „radikális kedvesség” arról szól, hogy gyökereztessük meg ezt nagyon mélyen.

Csomó ember szerint a kedvesség lúzer dolog – az kedves, aki semmihez nem ért, aki nem elég erős ahhoz, hogy önérvényesítsen. Szerintem viszont az kedves, aki képes kapcsolódni egy másik emberhez. Ez a legnagyobb igényünk a világon. Sokkal fontosabb, mint az, amit a kapitalizmus kielégít, hogy materiális javakhoz juthassunk. A radikális kedvesség azt mondja, hogy fogadd el azt, hogy a kapcsolódás a legfontosabb, amit magadnak is tudsz adni és a másik embernek is tudsz adni. És ez egy olyan dolog, amiből mind a két fél kap valamit.

- Azt említetted, hogy a társadalmunkban a kedvességet sokszor lúzerségnek tartják. Én közben azt veszem észre magamon, hogy talán annyira elszoktunk tőle, hogy ha egy idegen kedves velem, meglepődöm, sőt néha gyanúsnak is érzem. Szerinted honnan jön ez a reakció?

B.E.: Alapvetően Magyarországra jellemző ez, más országokban sokkal elfogadottabb és természetesebb a kedvesség. Itthon viszont, különösen Budapesten létezik egy nagyvárosi kór: az emberek anonimek akarnak maradni; beburkolóznak, és hagyja őket békén mindenki. Aki ezt a burkot megböki, arra gyanakodva nézünk, vagy nem örülünk neki az első pillanatban. De a második reakció már valószínűleg más volna: boldoggá tesz minket, mert van egy kapcsolódás. 

Szerintem ez nagyban függ attól, hogy gyerekkorában mit tanítanak az embernek a szülei: azt, hogy ne állj szóba senkivel, vagy azt, hogy köszönj kedvesem. Budapesten azt tanítják, hogy ne állj szóba senkivel. Én arra tanítottam a gyerekemet, hogy legyen kedves.

- Ez lenne az üzeneted a szülőknek?

B.E.: Igen, merjék kinyitni azt a metaforikus ajtót a másik ember felé. Például, ha a tömegközlekedési eszközön a gyerekük kapcsolatot keres egy másik emberrel, akkor ne ijedjenek meg, hanem örüljenek neki, hogy a gyerek még nyitott erre. Mert ez az a pont, ahol leszoktatjuk őket a kapcsolódásról. Mert egy kisgyerek nyitott és általában kedves is. Szerintem a szülő lelke is megmelegszik, amikor azt látja, hogy a gyereke mosolyt vált ki másokból. A másik, amit mondanék, hogy lehetőleg ne legyünk nagyon negatívak a gyerekek előtt. Nem szeretem, amikor emberek egymást szidják. Ez egy olyan szokás, ami mindenkinek egyfajta kielégülést okoz, de szerintem káros. Tök mindegy, hogy az politikus vagy szomszéd, rokon vagy akárki, a gyerek azt tanulja meg, hogy az emberek negatívak, megvetésre méltóak vagy veszélyesek. Szerintem érdemesebb mindig a másik ember pozitív tulajdonságairól beszélni: mi az, amiben tudok kapcsolódni; mi az, ami nekem örömet okoz; mi az, ami akár ad nekem vagy a gyerekemnek valamit. Így érdemes fordulni más emberekhez, és akkor azt fogjuk látni, hogy a világ megváltozik a szemünk előtt.

- Szerinted ezek a mikrokapcsolódások valóban képesek lehetnek társadalmi szinten is változást vagy valamiféle megkönnyebbülést hozni? Vagy ez egy utópista gondolat?

B.E.: Én nagyon kevés vagyok ehhez, de hogyha mások csatlakoznak és felismerik, akkor szerintem el lehet érni változást abban, hogy az életünk minősége megváltozzon. Nem csak arról van szó, hogy észrevesszük-e a kedvességet. Tudunk-e adni vagy el tudjuk-e fogadni – mert az is nehéz, mindkettőhöz szükség van nyitottságra. De ez tanulható. Most álmodozom, de ha ez a fajta gondolkodás vagy ez a mozgalom elérne iskolákat, és ott elkezdenék gyakorolni, akkor 10 éves távlatban lehetséges lenne a változás.

Nekem az a tapasztalatom, hogy ez a fajta szemlélet megváltoztatta az életminőségemet. Máshogy nézek a környezetemre, így sokkal jobb lett az életem. Tehát mindannyiunknak személyes érdeke fűződik ahhoz, hogy nyitottabbak legyünk, mert az életminőségünk drámaian javulhat. 

Babarczy Eszter megnyitószövege itt olvasható.

Képkredit: Huszár Dávid/Népszava